31.rész

Harry

Kapkodva kaptam karjaim közé feleségem, és vittem az autómhoz, hogy mielőbb a kórházba szállíthassam. Eszméletlenül fektettem be hátra, majd indultam el, amint elfoglaltam helyem. Annyira gyorsan történt minden, fogalmam sem volt, hogy mi is történhetett. aggódtam. Természetesen aggódtam érte, és a kicsiért is. Az előző terhességei idején is előfordultak kisebb rosszullétek, de ájulás nem volt. 

Recepción elhadartam, ami csak eszembe jutott, majd egy ápoló azonnal orvost hívott, aki egy kórteremben megvizsgálta. Végig mellette voltam, de amikor az orvos kijelentette, hogy műtőt készítsék elő, azonnal kikelve magamból információt követeltem. Egy nővér felvilágosított, de semmit sem értettem belőle, csak, hogy az élete függ a műtéttől. Bármennyire is erősködtem, nem engedtek be vele. Annyival rázott le a nővér, hogy ilyen beavatkozásoknál senki sem lehet benn. 

Telefonomon küldtem egy körüzenetet mindenkinek, beleértve lányomat, és fiamat is. Mivel pontosan nem tudtam, hogy mi is történik, így csak annyit írtam, hogy Thea elájult, és már műtőben van. Édesanyja azonnal felhívott, és tudomásomra adta, hogy már is indulnak, így estére meg is érkeznek majd. 

Leültem a műanyag székre, de csak pár pillanatra, hiszen idegességem, aggodalmam teljesen kikészített. Minden szőrnyű dolog eszembe jutott, és próbáltam elhessegetni ezeket, de nem ment. Idő szinte tovaszállt, semmit sem észleltem, csak, hogy még mindig benn van, még mindig nem tolták ki. Többször is megkerestem a pultnál jelenlévő nővért, aki csak ismételte magát: A legjobb kezekben van a felesége, legyen türelmes.  

Térdeimen támaszkodva, kapkodó lélegzettel ültem már pár perce, talán órája - magam sem tudtam, annyira eljárt felettem az idő -, amikor is egy ágyon tolták, és vittek a magán kórterembe. Felállva siettem utánuk, és mentem be. Az orvos az ajtóban megállított, hogy tájékoztasson. 

- Hogy van? - csuklott el hangom.

- Feleségének sok pihenésre van szüksége, és nyugalomra. 

- A baba? Mi van a babával? És mi történt? - kérdést kérdéssel koronáztam meg. 

- Sajnálom, de a felesége elvetélt. 

- Tessék? - tettem fel a kérdésem kissé hangosabban a kelleténél. 

- Mrs.Styles szervezete kimerült volt. Pár vizsgálatból kiderült, hogy a táplálkozás, a folyadék bevitel sem volt megfelelő. Vérnyomása nagyon magas volt, ami veszélyeztetett terheseknél még ártalmasabb, mint más esetekben. Mivel a maguk élete nem átlagos, gondolom stressz is érhette.

- Igen, mostanában kicsit több dolog is összejött. 

- Értem - bólintott. - A babát elvesztették, de egymásnak még itt van. Azt tanácsolom, hogy legyen mellette, szüksége lesz rá. 

Magamra hagyott az orvos, én pedig beljebb léptem. Nővér még tette a dolgát, majd magunkra hagyott bennünket. Halkan ültem le az ágy mellett elhelyezett székre, s fogtam kezemben, apró, vékony kezét, amelyből most egy infúziós tű lógott ki. 

Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy a gyermekünk meghalt. Fájt, leírhatatlan, elmondhatatlan érzés kerített hatalmába. Magamat hibáztattam. Tudtam, hogyha nem keltem volna ki magamból, hogyha nem csaltam volna meg, még mindig boldog család lennénk, és együtt várnánk a kicsit. Undorodtam saját magamtól. Szemeimmel már igen homályosan láttam, amikor is eszembe jutottak, hogy pár napja még mennyire is boldogan, szeretetben, tervekkel vártuk az új lurkó érkezését. Mennyire is boldogok voltunk, mosoly volt arcunkon, s rossz szavaink sem voltak egymáshoz. 

Teljes mértékben csak is magamat hibáztattam, hiszen Thea semmi rosszat nem tett. Hűségesen szeretett addig a pillanatig, míg el nem csesztem mindent, amelyet oly sok év alatt felépítettem. Rá kellett döbbennem arra, hogy nálam sokkal jobban érdemelt, s érdemel. 

Arcomon végiggördültek sorba fájdalmas könnycseppjeim, amelyek a szerelmünk, a hűségem elvesztése, a baba elvesztése és minden általam okozott probléma miatt tört felszínre. Nedves ajkaimat, amelyeket már a sós könnyeim áztattak el, puha kézfejére helyeztem, miután homlokomat támasztottam neki. 

Thea

Szőrnyű fájdalomra tértem magamhoz. Fejem hasogatott, míg hasam húzódott. Fáradtnak éreztem magam. Fogalmam sem volt, hogy mi is történt. Az utolsó emlékem az volt, hogy Harry-vel a hálónkban veszekedtünk, s megszédültem. 

Kezemet megmozgattam, és hasamra, a fájós területre tettem, mire azonnal felszisszentem. Szemeim még súlyosak voltak, így felnyitni még erőm sem volt. Próbáltam erőltetni magam, hogy valami kis emlékkép bevillanjon, de hiába. Semmit sem értettem, azt pedig végkép nem, hogy miért is fáj a hasam, mintha egy seb, egy vágás éktelenkedne rajta. 

Lassan próbáltam felnyitni a szemhéjaim, amit a sötétségnek köszönhetően sikerült is. Nagyokat pislogva néztem körbe, és mivel már volt szerencsém hasonló helyen lenni, azonnal tudtam, hogy egy kórteremben fekszem. Oldalra pillantottam, s ablakon keresztül tisztán láttam a holdat a csillagok társaságában. Másik oldalra fordultam, s a folyosóról beszűrődő fényt láttam csupán. Jobba kezemhez pillantva láttam meg férjem göndör fürtjeit. Kézfejemen pihent összegörnyedve az egyáltalán nem kényelmes székben. Bal kezemmel kinyúltam óvatosan - hiszen hasam húzódott -, ujjaimmal tincsei közé túrtam, mire mocorogni kezdett, s azonnal felnézett. 

Könnyes arcát látva szívem megszakadt. Hiába is haragudtam rá, fájdalommal teltem el láttán. Ujjait összefonta enyémével. Elhúztam volna, de szüksége volt rám, ahogyan nekem is rá. 

- Thea - hangja akadozott. - Nincs fájdalmad? Hívjam a nővért? 

- Kicsit húzódik a hasam, de fogalmam sincs miért - feleltem még halkan, fáradt hanggal. - Mi történt, Harry? Mi van velem? Baba, hogy van?

- Kicsim, nyugodj meg, kérlek.

- Mondd el, hogy miért vagyok itt.

- Eszméletedet vesztetted - kezdett bele kisebb hezitálás után. - Fogalmam sem volt, hogy mi is lehet, így azonnal behoztalak, és megműtöttek. 

- De a baba, a kicsi rendben van, ugye? - tettem fel a számomra legfontosabbat. 

- Bébi, a baba ... - csuklott el a hangja, mire azonnal éreztem, hogy jó hírrel szolgálni nem fog. - Sajnos elvesztettük a kicsit. 

- Mi? Nem, nem, az nem lehet - próbáltam felülni, mire ismételten a fájdalom belém hasított.

- Maradj fekve, kérlek - állt fel. 

- Nem, nem veszthettem el - sírtam fel. - Hazudsz - néztem rá. 

- Kicsim - ült le mellém, és arcom kezei közé fogta. - Bárcsak egy ócska tréfa lenne - meredt rám, arcán végiggördülő könnyeivel. - Bárcsak egy rossz álom volna - sóhajtotta. - De sajnos, ez a valóság.

- Neeem - ordítottam, és mellkasán halt el ütésem, s pólójába markoltam. - Harry, nem veszíthettem el. 

- Ne haragudj, kérlek, az én hibám volt. Én okoztam a sok gondot, rántottalak magammal .. - kezdett bele, de én csak nemlegesen ráztam fejem. - Tisztában vagyok a tetteimmel, amelyek miatt, most ez a büntetésem. 

- Utállak - sírtam, könnyeim már felsője anyagát áztatták. - Utállak, hogy ennyire beléd szerettem, hogy hagytam, fájdalmat okozhassál nekem - néztem szemeibe. 

- Tudom - döntötte homlokát enyémének. - Tudom, hogy most a fájdalom, a veszteség beszél belőled.

- Gyenge voltam, egy erőtlen nő, aki egy babát sem volt képes kilenc hónapig védelmezni - remegett hangom, s kapkodtam a levegőt, míg ő figyelte minden mozdulatom. 

- Van csodás két gyermekünk. Hamar felépülsz, és együtt, egymást támogatva túl leszünk rajta.

- Soha sem fogom tudni elfelejteni - suttogtam halkan, mélyen szemeibe nézve. - Egy részem volt, és már nincs ... - csuklott el a hangom, s a hasamon pihenő kezeimre néztem. - Ahogyan a szerelmünk is, ő is tovaszállt. 

- Kérlek, zaklatott vagy, ne mondd ezt. 

- Sajnálom, Harry, de a mi történetünk itt befejeződött. 

- Édesem - nyomott csókot homlokomra, mire ismételten enyémének döntötte sajátját. - Pihenned kell, melletted leszek, és amint együttes erővel túljutunk ezen, mindent megbeszélünk.

- Őszintén bánom, hogy nem sikerült megtartanunk ezt a lángot. Próbálkoztam, igyekeztem, de már gyengének, tehetetlennek érzem magam - néztem szemeibe. - Tudod, ha egy férfi másnál keresi a boldogságot, régen rossz. 

- Szeretlek Thea.

- Én is, de ez már kevés - mondtam reménykedve, hogy hallja szavaim. - Nem tudnék újra bízni benned, egy ilyen emberrel pedig az életem nehéz lenne. Sajnálom, Harry - távolodtam minimálisan el tőle. - Kérlek, hagyj magamra. Gyászolni szeretném a babát .. és a szerelmünket is. 

- Ez az utolsó szavad? - nem foglalkozva könnyeivel kérdezte, mire bólintottam. Közelebb hajolt, homlokomra nyomta nedves ajkait, s suttogni kezdett. - Harcolni fogok érted az életem végéig.